Ajánló >

Mentem a csomagom az életed árán is – Utasok vészhelyzetben

Nem csak a nők elválaszthatatlanok a táskáiktól… / BA2276 – Las Vegas 

Hatástalanok a biztonsági tájékoztatók, de vajon miért? Hiába rimánkodik a személyzet, az utasok még az égő gépen is a csomagjukra gondolnak kiürítéskor. Egy hitelkártya, pár elektronikai kütyü az utasok kb. fele számára fontosabb, mint az élet védelme? A repülőgép gyártó cégek milliárdokat ölnek a biztonságos evakuálási kritériumok teljesítésére,  a tűzzel szemben előírt műszaki képességek biztosítására, a megfelelő személyzeti eljárások kidolgozására. A légitársaságok rendszeresen szerveznek vészhelyzeti tréningeket az utaskísérőknek a gyors gépelhagyás levezénylésére. Eközben a kedves utas egy hordozható számítógépért, egy hitelkártyáért, egy váltás ruháért, egy sminkszettért meg egy törülközőért gyakorlatilag bármilyen vészhelyzetben képes kockáztatni a saját és főképpen a mögötte menekülni szándékozók életét? A hatóságok egyelőre nem tesznek semmit, de a légitársaságok sem törik magukat, hogy a mentést akadályozó utasokat felelősségre vonják. Mi lehet az ok?
A dolog természetesen több szempontból körüljárható kérdés, de a száraz tények nem kérdőjelezhetők meg. Nagyjából a Titanic óta nem változott az emberi viselkedés ebben a tárgykörben, vagy ha igen, talán inkább rosszabb lett. Ráadásul még a párhuzam sem igazán erőltetett…

Sugalljunk biztonságot

Az utazási folyamat legelején, a jegyvételnél szinte nyoma sincs a baleset elméleti lehetőségének. Nyilván nem a legjobb marketing taktika olyan tartalmú mondatokkal riogatni az utast, hogy mit tegyen, ha a leszállást túlélte. Az utasokat – mondjuk így – nem terhelik a repülésbiztonság rájuk eső részével. Néha még annyira sem, mint az már ebben a szakaszban fontos lenne.  Természetesen a társaságok szabályzatában szerepel, hogy pl. ki ülhet vészkijárathoz, mi az ő feladata adott esetben, ha baj van, mit jelent az utazásra való alkalmasság…stb., de a legtöbb esetben az ilyen problémával az utas később találkozik, főképp ha még nincs rutinja a kérdésben. Pedig már ezek a kérdések is a vészhelyzeti gépelhagyás fontos részei, de mivel egy átlag utasnak sokezer évig kell utazgatnia, hogy ne a megszokott utashidas-lépcsős módon szálljon ki a repülőgépből, a dolognak látszólag nincs jelentősége.

Forrás: FEMA Photo Library

A következő lépcső a jegykezelés, utasfelvétel, ami egyre inkább automatizált folyamat. Sok esetben az első mélyebb kontaktus az utassal a biztonsági kapu. Itt is inkább – és egyre inkább – a légiközlekedés védelem tárgykörébe tartozó dolgok kerülnek elő a repülésbiztonság helyett. Ne vigyünk fel kést, ellenőrizetlen folyadékokat, és általában semmit amiből bomba készíthető elméletileg. Miután minden előírást teljesített az utas, fellélegezhet. Úgy érezheti, hogy bejutott egy biztonságos burokba, a légiközlekedés gépezetébe, ahol mindenre valaki figyel és vigyáz, minden megy a maga útján. Ez persze egy oldalról nem baj, sőt emberek százezrei dolgoznak azon nap mint nap, hogy a légiutasok épp ezzel az érzéssel lépjenek be a repülőterek belső szentélyeibe.  Hogy visszautaljunk a bevezetőre: nagyjából ez volt a Titanic szolgálatba állítása előtti kampány célja is. Sosem látott biztonság, sebesség, kényelem, hagyjuk otthon a gondokat, vár ránk egy másik világ…

Akarunk beszélni róla?

… Aztán a belső utascsarnokban eltöltött várakozás és shoppingolás után eljön az újabb izgalmas pillanat, amikor a beszállókártyák és a menet közben beszerzett szuvenírek ellenőrzése mellett megtörténik a beszállítás. Az utazásnak ebben a fázisában már hamarosan – és kötelezően – előkerül a repülőgép vészelhagyásának témája.  Ki-ki még túlesik az üléshelyek megtalálásán, a csomagok elpakolásán, aztán videón levetíti, vagy élőben elmondja a légitársaság a teendőket a repülés és egy esetleges baleset folyamán.
Sok esetben sajnos a falnak…

A legutóbbi Peruvian eset március végén (Utasfotó)

Ezen nincs mit szépíteni sajnos. Van aki már százszor látta a biztonsági bemutatót, van aki épp a vele utazó társasággal van elfoglalva, vagy épp a telefonját nyomkodja. Ismerős képek ezek a kabinszemélyzet számára, nem is én írok róla először. Egyéni habitus, vagy épp neveltetés kérdése, hogy ilyenkor – ha másért nem, legalább azért mert a másik utas figyelne, vagy azért, mert az utaskísérő a munkáját végzi, legalább csendben maradunk-e. Sokan azzal sincsenek tisztában, hogy az utaskísérő legfontosabb feladata épp a biztonság fenntartása és elősegítése, különösen rendellenességek esetén. Pedig ha megtörténik a baj, együttműködő utasok kellenek a hatékony mentéshez.
Gondolhatnánk persze, hogy aki nagyon kíváncsi, majd elolvasgatja a nyomtatott tájékoztatót… Amíg nincs baj, addig nincs baj – tartja az újkeletű mondás.

Baj van!

… Aztán kitolják a gépet, a pilóták indítanak,  szép nyugodtan gurulunk a pályáig, aztán jöhet a várva várt pillanat. Megremeg alattunk minden, hirtelen úgy érezzük, hogy a hátunkon ülünk, ahogy gyorsul a gép. Látjuk, hogy lassan indul felfelé a szárnyvég, és egyre kevésbé érezzük a kerekek rázkódását a betonon. Aztán nem az történik, amire gondoltunk. Egy tompa puffanás után furcsa hangot hallunk az egyik hajtóműből, a gép hatalmas erővel fékezni kezd és megáll.
Az utasok többsége nem lát semmit a meghibásodott, sérült hajtóműből. Füstszag terjeng ugyan, de látszólag minden egyben van. A hajtóművek még lassulva pörögnek, és bár itt-ott megszólal, bekiabál valaki, az utasok most először igazán várják, hogy a személyzet tájékoztatást adjon. És akkor a személyzet tagjai előre kijelölt helyeiken egy begyakorolt koreográfiával megkezdik a vészkiürítést, de nem minden ajtót nyitnak ki, mert a gép alól fekete füst gomolyog… A történet nem mese, egy nagyon is valós géppel történik Las Vegasban, 170 fővel a fedélzeten.
A konkrét eset azért érdekes, mert ez a legrövidebb forgatókönyv, amikor is senkinek aki nem figyelt korábban, nem volt ideje nyomtatott tájékoztatót olvasgatni, tájékozódni, hogy hol a legközelebbi vészkijárat, és úgy általában felocsúdni sem volt idő a mostani vészhelyzet kialakulásáig. De valódi elrettentő példa Dubai repülőterén összetört Emirates gép evakuálása is, melyről videók járják körbe a netet.

Akik a kijáratokat és a csúszdákat kezelő utaskísérők közelében vannak, a hangos vezényszavakra megindulnak, és elhagyják a gépet. Mások viszont változó lelkesedéssel szivárognak a kijáratok felé ahhoz képest hogy elvileg másfél  perc alatt a gépnek üresnek kéne lennie. Nos igen, pontosan az történik itt is, ami az eddigiekből sejthető: a többiek szépen kinyitogatják a csomagtárolókat, összeszedik a cókmókot, a gyerek játékmackóját, hasi-tasitól a gurulós bőröndig mindent.  Egy korábbi amerikai (NTSB) felmérés szerint nagyjából miden második utas próbál ilyen helyzetben a csomagjaihoz jutni, és az azóta egyre gyakrabban nyilvánosságra kerülő videók alapján a helyzet nemigen változik. A hasonló helyzeteket megélt utaskísérők kétharmada szerint jelentett akadályt a csomagokkal való bíbelődés. Az említett vegasi B777-es esetében a gép messze nem volt tele, a szabályok szerint dupla akkora ajtókkal és csúszdákkal volt felszerelve, mint mint mondjuk egy A320-as. Végül mindenki megmenekült, a gépet megjavították, már csak néhány interneten köröző kép maradt emlékbe az “akikre büszkék vagyunk” tabló számára.  Vannak akik kemény büntetést, mások központi záras kalaptartókat követelnek, ám önmagában egyik sem látszik megoldásnak a bizonyíthatóság illetve a kellő hatékonyság hiányában.

Miért baj mindez, ha így is lejut mindenki?

Egyrészt számos más eset van, ahol nem volt ennyire szerencsés a lefolyás. Azokban az esetekben amikor nem jut ki mindenki, nem állnak korrekt felmérések rendelkezésre, hogy megítéljük, hányan menekülhettek volna meg fegyelmezettebb evakuáció esetén. Másrészt vannak egészen kézzelfogható veszélyei még annak is, ha már kijutottunk a gépből, csak épp egy masszív bőrönddel, táskával száguldunk lefelé a csúszdán. A bőrönd komoly sérülést okozhat, ha előttünk menekülő utastársunk nyakába érkezünk vele a csúszda alján, de egy élesebb szélű, kiálló peremű lakat, vagy fogantyú, nyitott kézitáskából kihulló eszköz felsértheti a vészcsúszdát, amitől az ha nem is esik össze, de korlátozottan marad használható. Tehát a válasz megint csak az, hogy amíg nincs baj, addig nincs baj. Ha viszont bent reked néhány utas, nem jut időben friss levegőhöz és elájul, akkor életveszélyt vagy halált okoz a többiek nemtörődöm alapállása. Az elhúzódó vészkiürítéseket a hatóságok vizsgálják ugyan, de a felelősség keresése többnyire nem jut túl a légitársaságon. Mindez egyáltalán nem jelenti azt, hogy az utasok nem felelősek egymásért. Hogy meg lehet úszni a dolgot a törvény előtt, az az egészséges lelkű emberek számára nem jelenthet mentséget!

Téves motivációk sora

Nagyon érdekes viszont a témakörben végzett vizsgálatok eredménye éppúgy, mint a miénkhez hasonló cikkekre érkező kommentek némelyike. A leggyakoribb és egyben legkevésbé emberbarát válasz a miértekre az, hogy “fontos dolgok” voltak a csomagomban. Ilyenek a már említett fizetőeszközök, elektronikai “kütyük”, de ami a legfurcsább indok a többiek egészségének veszélyeztetésére, az a “benne voltak a gyógyszereim” jellegű válaszok.

Kevésbé tűnik szándékos magatartásnak, sőt, más dimenziókban még mosolyogni is lehet rajta, hogy sokan egyszerűen azért szedik össze a holmijukat evakuáció előtt, mert mindig ezt teszik. Legyen szó utazásról, étterembe való beülésről, bármilyen ideiglenesen meglátogatott idegen helyről, az emberek összeszedik a “cókmókot”, mielőtt elindulnak. Mielőtt ezt elfogadnánk, azért érdemes emlékezni arra, hogy a kiürítés alatt a személyzet végig hangos jelzésekkel és utasításokkal emlékezteti az utasokat, hogy hagyják a holmijukat a gépen és sürgősen ugorjanak, csússzanak.

A legérdekesebb motiváció azonban a cikkünk elején már említett biztonságba vetett hit.  Bár a média igyekszik a kisebb balesetekből is szenzációt gerjeszteni, az emberek mégis rendszeresen hallanak arról, hogy a repülés milyen elképesztő biztonsági statisztikákat tudhat magáénak. Tudható, hogy a legtöbb dolog két-három, négyszeres túlbiztosítással működik az iparágban. Ez az információ pedig – még ha nagyon durván elnagyolt is – mégis arra enged következtetni az utasok fejében, hogy az őket menekülésre ösztökélő utaskísérő valójában csak biztonság kedvéért zavarja le az utasokat a fedélzetről, csak azért sürgeti őket, mert ez a legbiztonságosabb. Ezt a reakciót negatív pánikként is szokták emlegetni, mert valóban leginkább az utaskísérő reagál érdemben a helyzetre, az utasok komoly része nem. Ez a kézlegyintéses gondolkodás az utas részéről épp azért veszélyes, mert logikájában valós “statisztikai biztonságérzeten” alapul, ugyanakkor szinte soha nem lehet tudni, hogy ténylegesen mekkora a veszély. És nemcsak azért nem, mert a személyzet nem mondja meg, hanem azért, mert a hirtelen bekövetkezett sérülések a gépen pár percesek, senki nem látta őket közelről és valójában az egész repülőgép könnyedén lehet egy időzített bomba, amin nem tudni, hová lett tekerve az óra. Az említett Emirates gép jobboldala pl. az evakuálás után percekkel a szárnytartály felrobbanása miatt lángba borult, a tonnás súlyú felső szárnypanel a gép mellett zuhant vissza a földre. Ha már megúsztunk egy légibalesetet, másodpercek is számíthatnak a tényleges túlélésben

Fotó: High Contrast

Amikor könyékig a csomagtárolóban egy vállrándítással nyugtázzuk az utaskísérő sokadik hívását, akkor  nem árt ha ez is eszünkbe jut. Ő annál tovább marad a fedélzeten, minél tovább csomagolnak az utasok. A személyzet ellenőrzi az evakuáció befejezését is, vagyis ellenőrzik a gépet, mielőtt magukat is mentik. Végső soron az ő épségüket is kockáztatjuk az időhúzással. Ez lenne a munkájuk? Talán igen, de visszaélni az ő kötelességtudatukkal nem igazán elegáns és soha nem igazolható semmivel.

– PJ –