“Szállj fel a csillagokba!” – Dr. Magyari Béla mérnök ezredesre emlékezünk

Ahogyan sikeres volt a repülésben, úgy az űrhajós képzésben és a kutatómunkában is, de a csillagok csak most, ezen a szomorú módon engedték magukhoz közel… Bár a “majdnem űrrepülés” érthető módon nem volt egy könnyen elvarrható szál, a dublőr – ahogyan az orosz tartalék űrhajós kollégája nevezte saját magukat – valójában szerencsés ember volt.

A kiskunfélegyházi fiatalember majdhogynem büntetésből került tiniévei közepén a repülés közelébe, mert tanulási nehézségei miatt édesapja “eltanácsolta” az iskola melletti sportedzésektől. Hétvégenként viszont kerékpározás címén a félegyházi reptéren csodálta a repülőgépeket, ahol hamarosan testközelből is megismerhette a repülést – korengedményel. Itt indult a szerelem is a szakmával.

Az akkori MHSZ rendszerben nem ritka módon aztán innen, még szintén nagyon fiatalon jelentkezett a vadászpilótának. Végül a szigorú szűrőkön sikerrel átjutva  Farkas Bertalannal egyszerre kerültek be a szolnoki főiskolára 1966-ban, majd a Szovjetunióba is tanulni. Ezután MiG 21-esen lettek hajózók. Ekkor már folyt az Interkozmosz néven futó szovjet együttműködési program a keleti tömb országaival. Ennek keretében terveztek a 70-es évek végére egy szovjet-magyar űrrepülést, amelyre szintén együtt “nevezett” és került be  Farkas Bertalan és Magyari Béla.  Rajtuk kívül még két kiválasztott pilóta volt itthon a tartalék tartalékjaként.

Végül az Interkozmosz program csúszása miatt a magyar repülés 1980-ra tolódott. Előtte két évig képezték a magyar pilótákat Csillagvárosban. Egyes kommentárokkal és anekdotákkal szemben nem volt sorshúzás vagy utolsó pillanatban beállított sorrend a pilótáink közt. Az “szereposztás” már viszonylag korán ismert volt a képzési programban, mivel két kijelölt orosz-magyar ekipázsban készítették fel a személyzetet. Az első páros pedig szovjet döntéssel Valerij Kubaszov és Farkas Bertalan lett, a tartalék Vlagyimir Dzsanibekov és Magyari Béla volt.  Ezután – bár nem volt magától értetődő a rivalizálás higgadt mederben tartása – a magyar pilóták ebben sem hoztak szégyent a hazájukra. Az oroszoknál persze ismert rutin volt ez a tartalék státusz probléma, így Dzsanibekov tudta támogatni Magyarit a döntés feldolgozásában.  A felkészülésben továbbra is egymás partnerei maradtak a mieink, ami az eredményeiken is látható volt.

Szerencsére nem adódott probléma az elsőnek kijelölt személyzettel sem, így a végső döntés alapján is a Kubaszov-Farkas páros repülte meg a feladatot a Szojuz-36 – Szaljut-6 komplexum fedélzetén. Magyari Béla afféle szakkommentátorként a földi központból segítette a magyar közvetítéseket.

A közel 8 napos űrrepülés után mindkét űrhajósunkat kitüntették és előléptették, mindketten megkapták a Magyar Népköztársaság Űrhajósa, Farkas Bertalan ezen felül a Magyar Népköztársaság Hőse kitüntetést is. Kiskunfélegyháza díszpolgárává avatta Magyari Bélát, a Magyar Népköztársaság Babérkoszorúval Ékesített Zászlórendjét is megkapta. Az űrrepülés emlékére a Magyar Posta bélyeget adott ki… stb.

Akkoriban aztán a két magyar űrhajós járta a diákoknak és felnőtteknek, munkásoknak, katonáknak, párttagoknak szánt előadásokat, rendezvényeket. Egy darabig “celebek” voltak, és az akkori rendszer igyekezett hálás is lenni nekik. Űrhajósaink ugyanakkor tovább is képezték magukat, ami akkoriban nem volt feltétlenül divat. Mindketten a Műszaki Egyetemen tanultak tovább. Magyari gépészmérnök lett, űrkohászattal, anyagtechnológiával foglalkozott. Ebből szerzett tudományos fokozatot is. Később sok más projektben is részt vett. A csillagászat is érdekelte természetesen. Nem tett le egészen az űrrepülés gondolatáról sem, így ezzel a tudattal is igyekezett belevetni magát tudományba, az űrkutatás kicsiny de létező magyar közegébe.  Az űrrepülés maga azonban nem jöhetett létre – részben az orosz dollárelszámolású, kereskedelmi érdekeltségű (magyarul fizetős) alapra helyezett űrtevékenység, részben pedig a saját egészségi problémája miatt sem. A 80-as évek végére eltiltották a repüléstől is.

Átmenetileg nem a választott szakmájában dolgozott ezután a PM-ben, hanem a szovjet légierő által itt hagyott repterek ügyével és problémáival foglalkozott. Később a Műegyetemen ismét honvédelmi státuszba került de az megszűnt. A honvédség a politikai változások idején szabadult a Szovjetunióban végzett tisztjeitől, így nyugdíjazták 2001-ben. Később a Magyar Űrkutatási Iroda alkalmazottja lett, ahol szívesen dolgozott. A 2006-os választások utáni átszervezések közepette viszont az állam másodszor is nyugdíjazta. Eddig az évig volt a Magyar Asztronautikai Társaság elnöke is.

Azok közé a nyugdíjasok közé tartozott, akikben még lett volna szándék, munkaenergia és mondanivaló. És bár joggal érezhette és érezte úgy hogy az ország nem használta ki a talentumait, gyermekeibe átörökítette a repülés szeretetét is. Magyari Béla tehát minden lehetséges módon nyomokat hagyott a repülő és űrkutató utókor számára.

Sajnos az űrkutatás amúgy is kissé mostohán kezelt téma a magyar köztudatban. Amikor viszont most mégis felkapjuk a fejünket a gyász okán, arra is érdemes gondolnunk, hogy meghagyjuk-e a magyar űrhajózás és űrkutatás akkori sikereit a történelemkönyvünk politikailag átértékelt tartalomjegyzékben egy szégyenlős, kézzel írt beszúrásként, vagy nyitunk a témának egy tisztességes lapot a könyvben.

Részben erre a gondolatra rímel a következő kellemes, mégis keserédes hangulatú beszélgetés Magyari Béla és Farkas Bertalan részvételével a Galaktika sci-fi magazin ünnepi fogadásán – a Jövő Házában.

– PAN –